Archive for the ‘Norbert’ Category

A korona helye - Mentem, síeltem, visszamennék.

Sunday, January 25th, 2009

Miután tavaly a Mont Blanc régió pályáin siklottam egy pár lécen, idén a franciák keleti szomszédját, Olaszországot vettem célba. A kiszemelt terület Dél-Tirol, pontosabban a Plan de Corones - Kronplatz nevezetű síparadicsom, ahova január harmadikán reggel el is indultunk.

Persze az indulás sem mehetett egyszerűen, mivel szilveszterkor csúnyán kiütöttem magam. Nem, nem piával, s valójában nem is én, hanem valami vírusok tehettek az egészről, az viszont biztos, hogy január elsején délután két-három óra körül 38,5 Celsius fokos testhőmérséklettel rendelkeztem, ami bizony nem kecsegtetett sok jóval a síelést tekintve. Nagy gondot nem jelentett volna a láz, egy évvel korábban Franciaországban is lázasan, sokszor reszketve síeltem, de azért egészségesen csak valamivel szórakoztatóbb. Szerencsére azonban a sok fekvés, temérdek gyógyszer meg rengeteg takaró jobb állapotba hozott, így szinte egészségesen indulhattam útnak.

Az úton sok érdekesség nem történt, párszor megálltunk tankolni, hiába, a százötven lóerős benzines turbómotor nem a leggazdaságosabb fajta, de a végén 7,5 liter körüli átlagfogyasztás jött ki, szóval panaszra nem nagyon lehetett ok. Az út elején egy kis köd nehezítette a vezető dolgát és lassította a haladást, dehát a Keleti főcsatorna már csak ilyen, ködösít. A reggel hét órás indulást tizenhat órás út követte Ausztrián, Németországon át, majd éjfél előtt Olaszországba, a szobánkba is értünk, ahova elég gyorsan felpakoltunk, mert nem volt kellemes a jó meleg autóból kiszállva mínusz tizenvalahány fokban pakolgatni, meg ennyi utazás után már bizonyos testi szükségleteket is ki kellett elégíteni - igen, rendkívül éhesek voltunk mindannyian.

A szoba nagyon barátságos berendezésű és kinézetű volt, valamint ugyanez a barátságos jelző alkalmazható volt a tulajdonosra is, aki ilyen késői időpontban is üdvözölt minket, kit olaszul, kit németül, attól függően, hogy ki melyik nyelvben bizonyult járatosabbnak. Később kiderült, hogy nem csak ő beszélte szinte tökéletesen mindkét nyelvet.

A pályával az első találkozás olyan semmilyen volt, le a faluba csak kis nyugis pályák vezettek, de legalább havasak voltak, ez már jó jelnek számított. Csak parkolóhelyet kaptunk rendkívül nehezen, de vasárnap mi másra is számíthattunk volna?

Az első napi program egy kis laza síelés lett volna, azonban szinte egy éve nem síeltünk, így természetesen már ekkor jó alaposan belekezdtünk, az elején csak kezdőbb pályákon, de hamar megjött a kedv, és rámerészkedtünk a fekete pályákra. Nem bántuk meg. Aznap.

Nagyon jó fekete pályáik vannak ezeknek a tiroliaknak, meredekek, de bőven van rajtuk hó, és meglepetéseket is képesek okozni: egyik alkalommal hirtelen le is ültem a pályán, mert egyszerűen eltűnt előlem az egész, s azt se tudtam, hogy hol vagyok, hogyan kerültem a pálya szélére, vagy hogyan lett így vége, teljes tanácstalanság a másodperc töredékrészéig. Persze leülve már nyilvánvaló volt, hogy a pálya folytatódik, csak váratlanul meredekké válik, de kis pályaismeret után már nagyon élvezetes volt ezen a helyen nem megállni, hanem továbbsiklani és érezni, ahogy rövid ideig levegőben van az ember s majd a meredek részen havat ér.

Első nap már felfedeztük a pálya alján található a hangulatos éttermet, ahol viszonylag barátságos áron megétkezhetett az emberfia, gyorsan és finomat ehetett. Például a gulyáslevesük kitűnő volt, krémes, tartalmas, ízgazdag, nagyszerű. Meg gondolom, hogy nagy üstben főzhetik, mert mindig mikor rendeltük, kb. 3 percen belül már hozták is, mint a McDonald’s lényegében, csak az ételnek étel, és nem cukrozott kalóriabomba íze van. Ebéd közben megcsodálhattuk az étterem falára kifüggesztett képeket, itt bizony már bőven több, mint negyven éve épült az első felvonó. Ki is épült rendesen azóta, szó se róla. Ebédet követően meg folytattuk a síelést ott, ahol abbahagytuk, csak száguldoztunk széles mosollyal.

Következő nap már kicsit bántuk az előbbi napi villámrajtot, bizony éreztük a lábizmaink, meg a bakancsba se volt már olyan kényelmes bebújni, azonban hívott a kötelesség meg a sípályák, volt mit felfedezni: 250 kilométernyi pálya s számtalan felvonó, sok esetben egymás mellett két kabinos is volt azért, hogy ne kelljen sorba állni és várni. Tudnak ezek az olasz-osztrákok valamit…

Ami rendkívül kellemesen meglepett, az nem is az emberek kedvessége volt, hisz nyilvánvaló, miért is kedvesek a turistákkal, belőlük élnek meg, de érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen természetes volt nekik az, hogy két nyelven beszélnek, ezzel megkönnyítve a turisták életét, valamint az együttélést is.

Magát a síelést nem tudom és nem is akarom leírni, nagyon élvezetes volt, ilyenben eddig nem volt még részem, hogy tíz percig menjek fekete pályán megállás nélkül úgy, hogy a végére már égtek az izmaim, emlékeim szerint ilyen fárasztó síelésben a kezdeti évektől eltekintve még nem volt részem, de nagyon jól esett s már nagyon kellett is. S ez folyt még péntekig, amikor is utoljára lecsúsztunk a pályán, szomorúan.

Hazafele az úton békésen tudtunk haladni, néha egy kis dugó lelassított, de így is sikerült éjfél előtt hazaérni úgy, hogy inkább délelőtt, mint reggel indultunk el San Vigilióból. Hiába, a hazaút mindig rövidebb. Én mégis szívesen vállalnám az utat a Dolomitokhoz akár most is, vagy nyáron bringával az autó tetőcsomagtartóján. Vagy bármikor.

Teljesítménytúra? Fogyasztása kizárólag szerencse kíséretében ajánlott.

Saturday, September 6th, 2008

Régóta vágytam egy XC (cross-country) versenyre, főleg mostanság, hogy egy normálisabb bringát is sikerült összeállítanom. Pár hete volt egy ilyen Nagyszebenben, de sajnos oda anyagi okokból nem tudtam elmenni: kocsival messze van (ergo drága), vonattal meg rendkívül körülményes az utazás.

Megneszeltem a napokban az egyik bennfentestől, hogy a hétvégén (2008. szept. 5-7.), pontosabban szombaton bizony bringás teljesítménytúrát szervez az EKE bihar megyei szervezete. Nosza, tökéletes, el is döntöttem, hogy indulásom nem kérdéses, ha már ez így adódott egy életem, egy halálom, megpróbálom.

Pénteken este, meló után szépen megvolt minden karbantartási művelet, zsírozás itt-ott, guminyomás-ellenőrzés stb. Hamar el is jött a szombat reggel, másfél liter folyadék és csoki bepakolva, el is indultunk a rajthoz két bringás haverrral. Megérkezve a rajthoz kiderült, hogy bizony sokan nem vagyunk (19-es rajtszám lett az enyém), és a pálya sincs rendesen kijelölve, csak apró, faágakra aggatott szalagok jelzik a nyomvonalat. Ugyanakkor kaptunk egy kis füzetecskét, mely tartalmazott egy térképet és egy kis útvonalleírást.

Pár infó a túráról: a szintidő 7 óra (hogy mindenki beérjen), a szintemelkedés talán az átlagosnál kicsit alacsonyabb értékű, mindössze 770 méter, de mivel ez nem verseny, csupán egy kis bringatúra, bőven megfelelő. Ja, kis bringatúra - a táv 60 kilométer, dombon-völgyön. A rajttól a célig 4 ellenőrzőpont volt, viszonylag egyenlő távolságban egymástól. A versenyen nem csoportos rajt volt, mindenki akkor indult, amikor akart, az egyetlen megkötés az volt, hogy ez 11 óráig megtörténjen.

Térkép.

Miután kifújtuk magunkat s beiratkoztunk, szépen el is indultunk, viszonylag emberes tempóban, a csapat harmadik tagja már itt jelentősen és többször is lemaradt, de erre számítottunk, majd utolér, vagy szól telefonon, ha gond lenne.

A nagy sietségben buta hibákat is elkövettem, pl. felfele kikapcsoltam a teleszkóp rugózását, a kevés kis erőmet ne lopkodja el a rugózással. Ez még nem is gond, sőt. Azonban a rugózás kikapcsolva is maradt, aminek következtében szépen kirázta belőlem a bringa a lelket a dombtetőt követő gyors, köves lejtőn. Nem baj, az ember a legjobban a saját kárán tanul, ennyi belefér, még mosolyogtam is a hülyeségemen.

Az első ellenőrzőpont bizony elég messze esett a starttól, azonban ezt csak érzetre mondhatom, mivel botor módon nem volt nálunk egyetlen kilométeróra sem, és az ellenőrzőponton ásványvizet és kekszet felszolgáló két ember se tudta, hogy hány kilométerre lehetünk a starttól. Miközben ittunk s felfaltuk a kínált kekszet, hamar észrevették a társaim, hogy bizony defektet kaptam, a hátsó kerék teljesen lapos volt. Én nem vettem észre, biztos az ellenőrzőponthoz való beérkezésnél szúrta ki a belsőt a kis, gerely formájú, számomra beazonosíthatatlan származású műanyagdarab, melyet meg is kaptam, és el is távolítottam, hogy a továbbiakban ne legyen gond. Megvizsgáltam a kereket is, több szúrós tárgy nem veszélyeztette a belsőt. Kicsit meglepődtem, de ez van, volt egy pótbelsőm, hát akkor kerékcsere.

Ez pár perc alatt meg is volt, csak ezután gondolkodtam el, hogy ejnye, ha én defektet kaptam ilyen rövid távon, és felhasználtam az egyetlen pótbelsőm, akkor mi lesz a továbbiakban? Ekkor ötlött a haver eszébe is a felismerés, az ő pótbelsője tuti helyen van: otthon, asztalon. A csapat harmadik tagja meg nem kapott még defektet, ezért nem is hord magával pótbelsőt, tehát három emberre ezután jutott nulla pótbelső, s még volt hátra kb. félszáz kilométer, nagyrészt ismeretlen területen.

Mindegy, mentünk tovább s reménykedtem. Jól is mentünk, a tempóval sem volt gond, haladtunk, nagyrészt erdőben, de voltunk mezőn, illetve közúton is. Átmentünk pár falun is, sok helyen sok sikert is kívántak az ottlakók, szép gesztus volt a részükről. A második ellenőrzőpontot elérve megtudtuk, hogy utánunk még öten indultak, bevártuk a szokásosan lemaradó harmadik felet, s kis útbaigazítást követően indultunk is tovább. Ez már dél körülre esett, jó nagy meleg volt, de meglepő módon ez annyira nem volt zavaró hatású rám nézve, csak mosolyogtam a bringán, s örültem, hogy egy kvázi “versenyen” vehetek részt, még ha itt számomra se díj, se helyezés sem volt elérhető közelségben. Jó volt érezni, hogy egy apró, de annál több örömet okozó kívánságom teljesült.

A második ellenőrzőpont után erdőben haladtunk, volt pár meredek rész felfele, meg lassan az erőnk is lankadt, de haladtunk, s ez volt a legfontosabb. Harmadik, lemaradt társunk viszont telefonon keresztül rossz hírrel szolgált, nem látta a letérőt s már Osánban, egy közeli faluban van. Mivel tudtuk, hogy milyen út vár rá, tisztában voltunk képességeivel, és legalább harminc perces lemaradásban volt mögöttünk, ezért azt tanácsoltuk neki, hogy inkább hazafele vegye az irányt, az a biztos.

Viszonylag jelentős utat tehettünk meg a második ellenőrzőponttól, s már vártuk a harmadik ellenőrzőpont megjelenését, de valahogy csak nem értük el. Az ellenőrzőpont keresése bizony elvette figyelmünk, s későn vettük észre, hogy már jópár perce nem haladtunk el a pályát szegélyező sárga szalag mellett. Hát, ez nem volt örömteli hír, de sajnos ennél szomorúbb ténnyel is szembesülnünk kellett. Lassú defektet kaptam, hátul, megint. Fogalmam sincs hogyan lehetett ekkora mázlim, de itt kb. megpecsételődött a túra, a pályát megkeresni nem volt értelme, hisz az ellenőrzőpontoknál nem voltak pótbelsők, sajnos. A haver egyedül nem akart visszamenni, hogy pályát keressen, így ő is a feladás sorsára jutott.

Fáradtságunkban úgy döntöttünk, hogy akkor tovább előre, át az ismert erdőn leérünk a faluba, ott veszünk vizet, s a faluhoz közel van a főút, onnan majd valahogy hazaevickélünk, ha öt percenként fújni kell a gumit, akkor is. Sajnos fel kellett hívnunk a könyvecskén szereplő telószámot, melyen bejelentettük, hogy sorozatos defektek, de főleg pótbelsőhiány miatt kénytelenek vagyunk feladni a túrát. Megköszöntük a szervezést is, aztán viszonylag fáradtan, és személy szerint rendkívül letörve, továbbindultunk a közeli faluba. Itt találtunk is egy üzletet, a folyadékbevitel is megvolt. Azonban ekkorra már rendkívül gyakran leengedett a hátsó kerekem, 1-2 perccel a felfújást követően a bringa háta már olyan volt mint a puding, csak fickándozott jobbra-balra, ami ugye nem túl vicces, főleg nem szerpentinen lefele.

Kénytelen voltam telefonos segítséghez folyamodni, valahogy nem füllött a fogam egy húszkilométeres hazaúthoz, amely a sűrű megállások következtében tuti elhúzódott volna. Így hívtam a felmentősereget, amely meg is érkezett, és hazaszállította a kifulladt hátsókerekű drótszamarat, valamint ennek még kifulladtabb, de leginkább lelombozott kapitányát. Utánaszámolva kiderült, hogy elhagyva a pályát, át a falun s főútra visszatérve kb. megvolt a versenytáv.

Mindent összevetve nagyon megérte elindulni és kipróbálni magam, azt hiszem megtaláltam a nyári hobbim. A félresikerült versenynek megvannak a tanulságai, agyamban készült lista is a legközelebbi jobb szerepléshez szükséges dolgokról. A pozitív az, hogy a kondi nem siralmas, csupán nem elégséges, de a számomra megfelelő bringa összeállt, ha a szerencse nem szúr ki velem sokszorosan egymást követően, akkor minden bizonnyal megvan a szórakoztató nyári sportolási lehetőség, és sok örömet fogok lelni ezután a nyárban is, nem csak a télben, ez pedig több mint örömteli.

Kell, nem kell, fizesd meg!

Sunday, June 22nd, 2008

Látszik, hogy okos állat az ember.

Valamikor régen, emberemlékezet előtt ugye élt a mondás, hogy Jó bornak nem kell cégér. Persze, hogy nem kellett, hisz híres volt, jó volt, az emberek szerették, tehát meg is vették s örömmel fogyasztották. A gyengébb minőségű bor meg a termelő / kereskedő nyakán maradt. Utóbbi borkereskedőnknek ugyanakkor nem tetszett, hogy bora csak nemesedik a pincében, hisz pénzt akart volna látni több hordónyi bor helyett. Ezért, mesterségesen keltette hírét borának, cégérrel; ha már borát dícsérő szavak nem jártak szájról szájra, akkor így ismerjék meg az emberek a termékét. Olyan komoly baj ezzel nincs is, hisz a cégér elsősorban a megismerést segíti, nem kötelez semmire.

Jelen korunkban azonban nagyon elkorcsultak a kereskedők. Nem elég, hogy reklámozzák termékeiket mindenféle keveset vagy éppen túl sokat mondó szlogenek kíséretében, de lassan már nem is azt kapja az ember, amit igazából akar. Jó példa erre szerény véleményem szerint az illatosított, pillangó vagy épp szívecske-mintás, esetleg rózsaszín színben is pompázó vécépapír. Mert ugye minek? Oké, ne legyen 24-es smirglipapír finomságával egyenértékű az illemhelyben egyszer használatos papír, de minek kell színe legyen? Illata? Mintája? Plusz költség, de az idióta versengés lassan minden gyártót belekényszerít az effajta gyártásba, aminek persze a vevők isszák meg a levét, mert ugye ki más fizeti ki a plusz gyártási költséget?

Hogy ne legyen csak ilyen profán és filléres példa az értelmetlen költekezésre, ide sorolhatóak az autóipar stratégiái is. Micsoda ötlet, kérem szépen, hogy felszereltésgi szinteket, ezzel színválasztékot, tartozékokat motorfüggővé tesznek? Kell légkondi? Akkor vegyed a nagyobb motorral szerelt autó, lényegesen drágábban. De ha csak városban akarom használni az autót, akkor minek a nagyobb motor s az ezzel járó magasabb illeték, illetve enyhén magasabb fogyasztás? Micsoda dolog, hogyha én tegyük fel szeretem az anyósomat és az anyós-ülésre is akarok egy légzsákot, akkor lényegében azért a légzsákért, sok más nem kívánt extra társaságában, ki kell fizessek többszáz eurót, mert alacsonyabb felszereltségi szintben ez az extra tartozék elérhetetlen. Ja, biztos nem tudják beszerelni…

Persze eme gondolatmenet nem a fent említett termékek kapcsán jutott kobakomba, nem. Biciklimbe szerettem volna másik, minőségi, lágy és minél teljesebb rugózású, lehetőleg másfél kilogramm körüli, első, szimplavállas teleszkópot a régi, megviselt s az előző tulaj által szinte teljesen tönkretett felfüggesztés helyett. Természetesen ilyen paraméterekkel rendelkező teleszkópot vagyonokért vesztegetnek, de ezen már ki lepődik meg manapság? Senki. De. És itt jön az érdekes rész.

Az áron kívül szinte minden igénynek megfelelő teleszkóp meglelése után mégis hiányérzetem volt, látva az erről készült képeket. Igen, minden telógyártót elkapott a gépszíj és már nem, vagy alig kapni olyan, a fenti követelményeknek megfelelő teleszkópot, melyre a sima V-fék felszerelhető. Tárcsafékre optimalizált szinte mindegyik teleszkóp. Az okot ne kérdezze senki. Világszintű cross-country versenyzők még mindig V-féket használnak világbajnokságokon, olimpiákon, stb, mert egyszerűen könnyebb, nem romlik el és nincs értelme normál, emberi sebesség (45-50 km/h alatt) és testtömeg (85-90 kg-ig) mellett a tárcsaféknek. Ugyanakkor a nép számára készült telókon nincsen V-fék tüske, csupán tárcsafék konzol, tárcsafék felszereléséhez pedig természetesen szükséges kicserélni a kerékagyat, akkor már újra kell fűzni a küllőket a felniben s ha már itt tart az ember, egy új felni sem árt. Mindezt a nagy kihasználhatatlan semmiért, könnyű telót szépen elnehezíteni a tárcsával, fékdugattyúval.

Ezek után igazából már nem tudom, hogy tényleg jó irányba viszi el a világot ez az őrületes versenyhelyzet s az ezzel járó népbutító marketing-hadjárat. Vagy lehet, hogy tudom, csak nem akarom kimondani, illetve leírni.